|
|
|
|
|
|
|
2001/2
|
Balázs Attila Határeset(katlanban; a másik fej végszava)
Egyszer csak jött ez az ember. Hatalmas követ cipelt, alig bírta vinni. Úgy dobta le elém, hogy majdnem a lábamra, aztán felegyenesedett, megtapogatta a derekát, rántott egyet a koszos nadrágján, kitörölte homlokából a patakzó verejtéket, majd közölte velem, hogy ez idáig az övé. - Mi? - kérdeztem mosolyogva, mert tréfát sejtettem. - Ugyan mi? - Minden - válaszolta hűvösen, bár még mindig zihálva. Minden az övé, mondta, ami a kőtől arrafelé az ő oldalán van. Még a kutyaugatás is. - Az is? - esett le az állam. - Az is. - A felhők meg a madarak is? - mutattam az égre. - Minden - bólintott. - És a folyó? - A folyó is a kő vonaláig. Nem győztem csodálkozni. Cigarettát kotortam elő, hogy időt nyerjek. Megkínáltam, de nem fogadta el. Átfújtam a füstöt a kő fölött, s ettől, láttam, hirtelen ideges lett. - Ne fújd át! - kiabálta dühödten hadonászva. - Van nekem saját füstöm. - Szó se róla - nyugtattam -, ám szeretném tudni, milyen alapon történik mindez? Azt válaszolta, hogy amilyen alapon csak akarom, történelmi, lélektani és egyéb, de ezentúl legjobb lesz, ha békén hagyom, s egyszerűen elkönyvelem a dolgokat így, ahogy mostantól vannak, s ettől a pillanattól kezdve mindörökké lesznek, amíg a nappal nappal, az éjszaka pedig éjszaka. Különben meg, gondoljak bele, egészen jól jártam, hiszen jómaga szép számban ismer olyanokat, akik bizony nem lettek volna ily jólelkűek velem szemben: nem hagyták volna meg nekem a kő felém eső oldalán elterülő részt. Ez pediglen olyan biztos, mint amilyen biztos, hogy ő ott áll. S itt most nem lényeges, hol, kinek a talpa alatt kövérebbek a giliszták, hol sikerül jobban a dagasztott kenyér, hol van kevesebb mag a dinnyében, jobb bor a fröccsben, vagy hogy hol édesebb a méz és hol vastagabb az árnyék, nála vagy nálam, nem fontos. Mert ha ezt netalán elkezdenénk feszegetni, akkor az nagyon-nagyon rossz vért szülne, s egészen biztosan én húznám a rövidebbet. Menjek hát dolgomra, isten hírével! Örüljek annak, amim van, s ne óhajtsak változást, mert attól csak pórul járhatok. Ismervén a körülményeket, tényleg, még jólelkűnek is tekinthettem, ám valahogy nem volt olyan egyszerű ebbe belenyugodni. Nagyon nehezen aludtam el azon az estén, s egyfolytában, hajnalig, irtózatosan rossz álmokat álmodtam. Reggel nem szóltam semmit a feleségemnek, de gyermekeimet figyelmeztettem, hogy arra a mezőn, ott valahol fekszik egy kő, amelyet ők még nem láttak, s ha abba véletlenül belebotolnak, istenért se menjenek tovább. Rövidesen bizonyára lesz még több kő arrafelé. S akkor majd meglátjuk. - Milyen kőről beszélsz? - ripakodott rám a feleségem. - Elment az eszed? Milyen kő? - Kő - rándítottam a vállam. - Kő, mint kő. Aztán tényleg több kő lett. Szabályos vonalban. Balra a folyóig, jobbra pedig egészen a kékes hegy lábáig, a régi kőtörőig, ahonnan szinte függőlegesen emelkedett magasba a szikla a gomolygó felhők és felröppent sasok birodalmáig, sőt azon is túl. Néha láttam a kőcipelő embert is. Bár köszöntem neki, nem vett tudomást rólam. Kerülte a tekintetem, csak dolgozott, mint a megszállott, holott sérve már a térdéig érhetett, s kínjában szüntelenül vedelte a vizet. Mégse hagyta abba ezt a kellemetlen heccet. És akkor úgy gondoltam, cselhez folyamodom: Nappal, amikor csak tehettem, nagyokat aludtam, de az éjszakai bagolyhuhogásra felkeltem, amikor ő holtfáradtan már az ágyába zuhant, s teljes gőzzel nekiláttam visszahordani ezeket az átkozottul nehéz szikladarabokat oda, ahonnan elmozdította őket. Nos, mondhatom, nem bírtam sokáig. Tenyerem kihólyagosodott, derekam fájt, s végül úgy voltam vele, hogy a francba az egésszel! Tíz napig nem bírtam kiegyenesedni, csak nyomtam az ágyat, miközben a feleségem borogatta a gerincem. Szótlanul, komor arccal csinálta. Sose láttam még ilyen gondterheltnek. Szomszédom ezután pedig éjszaka sem pihent. Hatalmas máglyákat rakott a mezőn - hogy mi tartotta benne a lelket? -, s csak hordta, hordta... A kivilágított vaksötétben. Mint akit maga a Sátán ajándékozott meg valamiféle ördögi elixírrel. Vagy a fiait dolgoztatta, amire én még nem vetemedtem? Nem tudom, mert képtelen voltam feltornázni magam az ablakig. Tehetetlenül hevertem, akár egy farönk, ötlettelenül, hasznavehetetlenül és - hát igen: - védtelenül. S míg a lángok árnyjátékát figyeltem a falon - be kell vallanom - szívembe lassan beköltözött a félelem. Vagy inkább csak olyan szorongásféle, kezdetben. Na, azért még nem hagytam el magam. Lesznek még nekem is szebb napjaim! Amint lábra tudtam állni, rögtön kimentem a mezőre, ahol akkorra már puha köldökig állt a kemény fal. Bort vittem magammal és kenyeret, finom frisset és illatosat, omlósat, amelyet a feleségem sütött ki reggel, s leültem az építménytől tiszteletteljes távolságra. Vártam. Egy ideig nem történt semmi, még a bolond tücsök sem mozdult a fűben, hanem aztán mintha a fal saját magától kezdett volna emelkedni. Egyszerűen nem értettem, mi megy végbe. A szomszéd konok akaratától vezérelten - emberi kar nélkül? - mozogtak tovább a kövek... Vagy négykézláb csinálták? Nem tudom, de ma sem. Elég az hozzá, hogy amikor amolyan mellvéd lett belőle, hirtelen puskacsövek meredtek ki a kőből, s csupán annyi idő jutott, hogy felpattanjak, amikor - pár villámlás után - elkezdődött a golyózápor. Ólomeső zúdult rám, s én még esernyőt sem hoztam magammal. Cikcakkban rohantam haza, s mindössze a szerencsének - amely egyébként gyakran kiszámíthatatlanul elpártol tőlem - köszönhetem, hogy elértem házam küszöbét, ahol fejest ugrottam be, egyenest feleségem vékony lába elé. - Elkezdődött? - kérdezte a váratlanul beállt síri csendben. - Mi, az isten szerelmére?! - üvöltöttem. - Az - mondta nyugodtan. -, amit mindannyian tudunk, csak nem akarjuk elhinni. Eszméletlenül idegesített. -Asszony! - kiabáltam. - Asszony!!! Neked a továbbiakig a tűzhelynél a helyed. Ez férfimunka. Babot akarok ebédelni, érted?! Fingósat, nehezet! Amelyben megáll a kanál. A többit bízd rám! Sarkon fordult, s nem szólt semmit. Sorra kibontottam a suttyomban összepakolt motyóinkat, megtaláltam a katonagukkerem, és az ablakhoz rohantam. Az ellenség nem mozdult. Láttam, hogy a bort és a kenyeret begyűjtötték. - Jó - motyogtam magamban -, ezt akartátok! Tüstént zsákokat kerítettem elő, magam mellé parancsoltam három szép fiamat, akik közül a legidősebb egyetemről álmodozott, a legkisebb pedig még csupán egy igazi bőr focilabdáról, a köztük lévő pedig már nem is tudom, miről. (Nőkről talán?) Magam mellé szólítottam őket, s leszaladtunk a folyópartra, ahol ezüst homokot töltöttünk a zsákokba, majd vissza, egymásra helyeztük azokat, aztán így többször is, és ily módon lett erődítménnyé a házunk. Sajnos, az utolsó zsák elhelyezésénél halálos lövés érte legidősebb gyermekem, úgyhogy ott szállt ki a lélek belőle, a szemem láttára. Eltemettük hátul szegényt, ahol a legvastagabb az árnyék, s a szél is a leggyengébb, csak a levelek susognak sejtelmesen, s akkor megtöltöttem az összes puskámat, az ablak mellé helyeztem, majd megrendülten kivágtam a legnagyobb gyümölcsfánkat, ijesztő katapultot építettem belőle, belehelyeztem a legnagyobb követ, mellyel a köménymagos savanyúkáposztát szoktuk préselni, és - rövid ima után szabályos parabola: - átröpítettem az átkozott falon. (Leonardo da Vinci után szabadon.) Eléggé jól céloztam. Mert meglehetősen nagy porfelhő emelkedett az égbe, sírástól és jajgatástól kísérten, s azután pár napig gyászdalokat hallgattunk, majd beállt ismét a néma csend. Nem mozdult semmi, csak mintha a fal közeledett volna időnként félméternyit, de ez nem biztos. Lehet ez a fáradtságtól is. S akkor hirtelen egy ellenséges férfialak állt ki a mellvédre, s onnét valami ormótlan, trombitaszerű szerkezettel vett célba bennünket. Mielőtt elsütötte volna fegyverét, sikerült hasba lőnöm, úgyhogy eltűnt, vért és szart fröcskölve szerte. Ám a második kísérletüknél elvétettem. Csupán egy durranás, rövid füttyszerű hang hallatszott, majd becsapott hozzánk is a mennykő. Pár éve már, hogy teljesen egyedül maradtam. Azt hiszem, a szomszédom is. Én üszökkel jegyzem a napokat a maradék falra, és már nem is vagyok éhes, se szomjas, s azt hiszem, ő is amott ugyanígy van vele. Csak vagyunk így itt, egymással szemben, s már golyónk se lenne, ha időnként nem jelennének meg vadidegen emberek ebben a mi kis eldugott, bármelyik Isten háta mögötti völgyünkben, forró katlanunkban, hol az egyikünket, hol a másikunkat látogatva meg. - Látod még a szép szemét? - kérdezik. - Látom - mondom. - A sötét éjszakában is? - A sötét éjszakában is. - Mint a szentjánosbogarakat? - Mint a szentjánosbogarakat. Akkor ezek a vadidegen emberek lőszert pakolnak le, akár hitelbe, s elmennek, és azt mondják, majd jönnek megint. S még soha sem csaptak be. Úgy tapasztalom, szomszédomat sem. Egyszer, amikor sikerült hosszabb álomra hajtani a fejem, mert úgy éreztem, most már minden mindegy, akkor azt álmodtam, hogy átjött hozzám ez az én szomszédom, merthogy nagyon egyedül érzi magát, s hogy bort szeretne inni. De ha már nincs bor, legalább meséljünk fergeteges vicceket! S akkor nekifog fergeteges viccet mesélni, de amíg meséli, előttem felidéződik - egyre biztosabban - egy homályos emlékkép, amely szerint valaha rég már én is vittem súlyos követ ennek az embernek, mégpedig úgy, hogy majdnem a lábára ejtettem. Sőt, mintha egyenest a lábára dobtam volna... Letörölve homlokomról a sós verejtéket.
Balázs Attila (1955) az egyetem elvégzése után Újvidéken kezd dolgozni, itt jelennek meg elbeszéléseket, regényeket, rádiójátékokat és televíziós filmek forgatókönyveit tartalmazó első könyvei is. 1991 óta Magyarországon él. 2000-ben megjelent Ki tanyája ez a világ című regényének kritikai visszhangja nagyon jó volt. Sok irodalmi díjat kapott. |
|
| © 2001 Haemus |
